Út a Széchenyi-díjig

2022. július 13, szerda
Címkék: Hírek

Vajon miben méri az igazi sikert Acsády László akadémikus, akinek tudományos pályája ugyancsak bővelkedik ragyogó eredményekben és rangos elismerésekben? A válasz csak azt lepheti meg, aki eddig személyesen nem ismerte őt.

A sikert igen sokféleképpen lehet leírni, de még mérni is, bár mostanság leginkább csak pénzben mérik. Történik ez annak ellenére, hogy a külvilág által elismert siker és vagyon legtöbbször még megelégedettséget sem eredményez, és igen távol áll attól, amit Vörösmarty egyik leghíresebb versében így fogalmaz meg: "Köszönjük élet! áldomásidat,/ Ez jó mulatság, férfi munka volt!"
Ezt talán ma is el lehetne egy sikeres életre mondani, mégha a megfogalmazást némiképp idejétmúltnak is tarthatják némelyek. És ha már Vörösmarty szóba került . . . Nem is kérdés, híres költő volt, a Szózat írója nevét mindenki ismerte, fiatal költők, köztük Petőfi, önzetlen pártfogójaként is tisztelték, de népszerű költő sosem volt. Ennek ellenére, mikor halála (1855) után özvegye és árvái nehéz körülmények közé jutottak, Deák Ferenc felhívására nem csak az egész országból érkeztek pénzküldemények számukra, de még Kufsteinből is. Ez a Kufstein pedig nem a magyar - osztrák, hanem az osztrák - német határhoz van közel, melynek hírhedt tömlöcébe előszeretettel küldték a magyarokat 1848 után.
Elismerem, különös példa ez a sikerre, és nem is hoztam volna fel, ha nem Acsády Lászlóról lenne most szó, aki nem csak esti mesét olvas fel 5 és 9 éves gyerekeinek, de A walesi bárdokat is megismertette már velük.
Az is sokat nyomott a latban, hogy elmondta, mi volt számára a mostani idők legnagyobb kihívása és legnagyobb sikere, melyre mindig meleg szívvel fog visszagondolni. A talamusz-kutatások nemzetközi szinten vezető kutatóját felkérték, hogy az általános iskolában harmadikos, Bálint nevű kisfia osztályában tartson az agyról előadást. Egyedül biztosan nehezebb lett volna, ám az előadást együtt készítette és tartotta feleségével, Bokor Hajnival, és közösen minden könnyebb. Beszámolója szerint végül a felkészülés minden erre fordított perce megérte, mert élete legnagyobb izgalommal várt előadása teljes sikert aratott. A szülők visszajelzései szerint a gyerekek még napokig azt játszották, hogy idegsejtek. Egy ilyen élmény pedig messzire vezethet. Akár a tudományos élet kiemelkedő képviselőinek elismerésére adható legmagasabb állami kitüntetésig, a Széchenyi-díjig is, amit Acsády László idén elnyert.
De valahol minden út el kellett kezdődjön. Most ezt meséli el.

A kezdet: SOTE TDK
Van egy konkrét szakmai háttere annak, ami egy ilyen elismeréshez elvezet , és vannak a felfedezések, melyekről azt gondolja az ember, hozzásegítették, hogy ezt a díjat elnyerje.
A szakmai életút állomásai közül az első az egyik legfontosabb, a tudományos diákkörösség, ami esetemben a SOTE Anatómián kezdődött, majd amikor Freund Tamás 1989-ben hazatért Oxfordból, átköltöztünk ide a KOKI-ba. Jól ismert és igen emlékezetes, hogy Vizi professzor úr megtette azt a most sem megszokott, akkor pedig rendkívül különös és sokak által furcsállott lépést, hogy az akkor 34 éves, igaz már egy Nature cikket jegyző Freund Tamást, tudományos osztályvezetői állásra hívta meg, amit végül Tamás el is fogadott. Így kerültünk át az Üllői út másik oldaláról Tamás mellett négyen a KOKI-ba: Gulyás Attila, Tóth Katalin, Borók Erzsi asszisztens és én, majd amikor már itt elkezdődött a munka, Maglóczky Zsófi is csatlakozott hozzánk.

Az első sikerek a KOKI-ban: az interneuron szelektív VIP sejtek leírása
Elkezdődött az itteni munka, és indult a tudományos karrier, melynek első lépcsője volt a PhD a 90-es évek közepén. Abban a nagy szerencsében volt részem, hogy az azóta rendkívül népszerűvé vált VIP (vazointesztinális polipetid) tartalmú gátlósejtek leírásában vehettem részt. Ezek azok a kivételes interneuronok, melyek kizárólag más interneuronokat gátolnak, és ezzel az úgynevezett diszinhibicióval egy akkor még senki által nem ismert funkciót töltenek be. Ilyen idegsejtek addig nem voltak ismertek.
Az anatómiai leírás után arra, hogy igazolni lehessen, a VIP sejtek valóban képesek diszinhibícióra, legalább 20 évet kellett várni, hiszen csak az elmúlt évtizedben jelent meg az optogenetika mint módszer, mely ezt lehetővé tette. És ahogy az lenni szokott, emiatt az eredeti felfedezést már senki nem idézi. Történt ez annál is inkább, mert benyújtott kéziratunk több kritikát kapott, és kidobták a Nature-ből. Igaz, a témában megjelent további cikkeket meglehetősen sokan idézték, de ma már nem ezekre az eredeti művekre hivatkoznak. De akárhogy is volt, maga a felfedezés hatalmas lökést adott a pályámon és óriási motivációt jelentett. PhD védésem után kerültem a Rutgers Egyetemre, a Buzsáki laborba.

A második nagy felfedezés: a hippokampális szemcsesejtek kapcsolatrendszere
A Buzsáki laborban sikerült kimutatnunk, hogy a hippokampusz szemcsesejtjei a kérgi hálózatban egészen egyedülálló módon, morfológiailag különböző terminálisokkal idegzik be a serkentő, illetve a gátlósejteket. Mi több, ha számszakilag nézzük, több gátló sejtet innerválnak mint serkentőt, így emiatt rendkívül erős feed forward (előrecsatolt) gátlás alakul ki a CA3 régióban. Ezek a felismerések számos területnek adtak lökést, ideértve a célsejtfüggő szinaptikus transzmissziót, a memórianyomok kialakításását vagy a hippokampális epileptogenezist. Mai napig ez a legjobban idézett cikkem, és ez a munka sokat segített, amikor a Bolyai János Kutatási Ösztöndíjra pályáztam, sőt, abban is szerepe volt, hogy a kétezres évek elején többek között megkaptam a kutatási területen nagy presztízst jelentő Cortical Explorer Prize-t, illetve a Bolyai plakettet is.
A Buzsáki laborban való tartózkodás mindenféleképpen kiemelkedő volt. Az ott töltött rövid 14 hónap alatt 5 kiváló cikkben vehettem részt, melyek mindegyikét máig sokat idézik. Ez pedig nem csak nagyon nagyon jó indítás volt, de a kulcsmomentuma annak, hogy amikor hazatértem, egy kicsit naivan és talán egy kis fiatalos gőggel is, bementem Freund Tamáshoz, és megkérdeztem tőle, támogatná-e, ha én most abbahagynám a hippokampusz - memória témát, és áttérnék egy talamuszon végzendő munkára. Ezt nyilván azért is mertem megtenni, mert a Buzsáki laborban elvégeztem már néhány előkísérletet, ugyanis kíváncsi voltam rá, hogyan kerül az információ az agykéregbe. A kapott eredmények alapján pedig a talamuszt rendkívül izgalmas területnek találtam.

 

A talamusz: kezdeti sikerek
Beadtam tehát egy fiatal OTKA pályázatot a talamuszos témára, Tamás pedig úgy gondolta, a labor eredményességének is jót tesz, ha a tevékenységeket megosztják, bővítik a kutatási profilt.
Létezik egy angol szó, a serendipity, mely egyaránt alkalmazható a szerencsés véletlenre, és arra a képességre is, ami alkalmassá tesz valami fontos dolog váratlan felfedezésére. Szerencsénk volt, hogy úgy mondjam - ilyen is előfordul a tudományban - amikor váratlanul felfedeztük azokat az óriás gátló terminálisokat /idegvégződéseket/, mely a talamusz egyik jellegzetessége, és a mai napig az idegrendszer legnagyobb ismert gátló idegvégződései közé tartoznak. Az összes többi ismert gátlóterminálissal szemben, ezek sok szinapszist alkotnak, melyek mind egy célsejtre konvergálnak, és, mint később kiderült, alkalmasak erős gátlás folyamatos fenntartására. Ekkor volt a diákom Barthó Péter, és emlékszem, hogy amikor immunfestést végeztünk, és az elektromikroszkóp alatt kiderült, hogy ezek az óriás terminálisok gátlók, boldogan rohangásztam a folyosón a felvétellel a kezemben és mutogattam mindenkinek: "Nézzétek, nézzétek, gátló az óriás terminális." Azt ugyan akkor még nem tudtuk, ez az egész hogyan működik, mire való, de az eredmény elég volt ahhoz, hogy benyújtsam a Welcome Trust International Senior Research Fellowshipre a pályázatomat. Ugyanis pont ebben az időben, az addig kizárólag az angol koronagyarmat országaira kírt pályázatra 2003-ban először, a Visegrádi Négyek országaiból is lehetett pályázni. Mi pedig Tamás Gáborral, két magyar idegtudósként, a pályázatot az első évben el is nyertük.
Ez a pályázat a mostani ERC pályázatokkal nagyjából összemérhető pályázati támogatást jelentett 5 évre, vagyis lehetett belőle labort alapítani, munkatársakat felvenni, kutatni. A munkatársak közül az egyik első volt Bokor Hajni, akivel azóta is együtt dolgozunk, sőt, össze is házasodtunk. Ekkor jött Slézia Andi is, aki ugyan ma már Marseille-ben van, de együttműködése az intézettel nem szakadt meg, és hűséges, megbízható asszisztensünk, Faddi Kriszta is, akire minden metszetet nyugodtan rá lehet bízni.

A Welcome Trust International Senior Research Fellowship
Akkoriban a talamuszban még nem volt gyakori a módszer, amit csináltunk. Az in vivo, altatott állatban végzett elektrofiziológiai adatokat kombináltuk fény és elektronmikroszkópos eredményekkel, melyek két év múlva sikeresen meg is jelentek egy Neuron cikkben. Ez pedig tágabb kontextusban azt jelentette, hogy lassan elkezdtük átírni a talamusz szerveződéséről kialakult és száz éve megrögzült, trivialitásként kezelt képet. Azt hiszem, minden azóta elért siker, ide vezethető vissza.
Az a gondolat, hogy a talamuszban azért történhet nagyon sokféle dolog, mert különböző területein nagyon sokféleképpen kombinálódhatnak a bemenetek (ami másutt nemigen fordul elő az agyban), még ma sem trivialitás. A hippokampuszban egy régión belül ugyan nagyon sokféle sejt van, de a régión belül a komputációs egység nem változik, míg a talamuszban az összetétel lépésről lépésre változik. Ezt még ma is el kell sokaknak mondani, mintha don Quijoteként vívnánk szélmalomharcokat!

A Gordon-konferencia
Abban, hogy végül pályám jelenlegi csúcspontjáig, az ERC pályázat elnyeréséig eljutottam, úgy érzem nagy szerepe van egy Gordon konferenciának, ahol egy 20 perces előadásban sikerült annyira meggyőznöm a hallgatóságot ennek a sokféleségnek a fontosságáról és jelentőségéről, hogy a végén engem javasoltak a következő konferencia elnökének. És onnantól fogva, bár nyilván ennek is van valami előzménye, ez azt jelentette, hogy a legfontosabb szűk közösség elismerte azt, amit addig csináltam.
És igazat szólva azért is adtam be az ERC-t, hogy kipróbáljam, milyen kritikákat kapok, hogy utána majd jobb pályázatot tudjak írni. És akkor kaptam rá nyolc olyan bírálatot, melyekben összesen egy fél kritikai mondat ha volt! Nagyon valószínűnek tartom, hogy bírálóim közül többen ott ültek azon a bizonyos Gordon konferencián! Igaz, bizonyára jól volt megírva az a pályázat, hiszen még három ERC nyertessel is átolvastattam, és mindegyikőjüktől kaptam jó javaslatokat, hogy mit változtassak rajta.
Nos, így jutottunk ide. Az itthoni elismerés, az akadémikusság és utána a Széchhenyi-díj, gyakorlatilag ezeknek a nemzetközi eredményeknek a lecsapódása.

Ami nem maradhat el
Meg kell azonban még említenem néhány számomra fontos dolgot.
Kutatásaim során, a projektek megtervezésekor mindig szem előtt tartom, hogy azt az agyterületet érdemes kutatni, aminek a szerveződése hasonló az egérben és az emberben. Ugyanis csak akkor, ha a struktúra hasonló, tételezhetjük föl, hogy a következtetés valamiképp majd az emberre is alkalmazható lesz.
Sokszor belegondolok, hány műtétet végeznek tisztán tapasztalati úton, hiszen sok esetben nincs bizonyíték arra, hogy például azok a megnevezett agymagok valóban a talamuszban hol vannak.

Feltétlenül megemlítendő még az utóbbi években a talamusz általános szerveződése mellett kialakult "új szerelem", a középvonali talamusz magvakkal és a stresszel kapcsolatban.
Találtunk a talamuszon belül egy egyébként icipici magot, melynek olyan a struktúrája, melyre nem csak a talamuszban, de az egész agyban nincs példa, és látványosan megvalósítja azt, amit az angol röviden "hub"-nak, a magyar pedig hosszabban csomópontnak, központnak, elosztópontnak nevez, ami valóban millió helyről kapja a bemeneteket, és annyi helyre vetít, amihez fogható nincs az egész agyban.

Végül külön szeretném még kiemelni, hogy a kutatómunka számomra társas tevékenység. Meghatározó élmény számomra minden tanítvány, kutató, kollaborátor, akivel a kísérleteket együtt tervezzük, értékeljük és izguljuk végig a publikálás folyamatát.

A Széchényi-díj
Nagyon örültem a felterjesztésnek és a díjnak is, a kitüntetés további felfedezésekre sarkall, de nem a díjak kedvéért, hanem a felfedezés öröméért. Megtisztelő számomra ezt a Széchenyi nevét viselő díjat elnyerni. Számomra Széchényi a magyar nagyság szívbemarkoló tragédiája. Már a bolondok házában volt, mikor a híd elkészült, soha nem mehetett át rajta, a legnagyobb ellenfele adta át (Haynau táborszernagy). Sorsa azonban nem a depressziós típusú keserűséget váltja ki bennem, hanem a kreatív tenni akarást

Az anyanyelv
A magyar nyelvhez való ragaszkodásom ösztönös és mély. Nagyon szeretem a magyar irodalmat. És bár például az angol látomásköltészetet is szeretem, máshogy hat rám. Az anyanyelv ugyanis nem a kutatói léthez, hanem az emberi szubsztanciához tartozik.
Egy dolgot azonban sosem szabad szem elől téveszteni.
Annak a közegnek, ahol élsz, mindig teljes szabatossággal el kell tudnod mondani, le kell tudnod írni, mit kutatsz.

 

<< Vissza