Stressz és félelmi reakciók neurobiológiai alapjai és kóros elváltozásai

A mentális betegségek összköltsége, amelyek közül a szorongásos, depressziós rendellenességek a legelterjedtebbek, meghaladhatja az évi 600 milliárd eurót (OECD 2018). A COVID-19 világjárvány következtében tapasztalható, drámaian növekvő esetszám a korábbinál is sürgetőbb feladattá tette hatékony kezelési módok fejlesztését. Az elmúlt évtizedek kutatásai számos részsikert tudnak felmutatni mind a stresszel összefüggő betegségek, mind a szorongás és a depresszió kezelésében, de hatékony terápiás megoldások eddig még nem születtek.

A pszichés stresszorok komplex hormonális, vegetatív és viselkedési válaszreakciókat váltanak ki, melyeket a központi idegrendszer koordinál.  Ha sikeres a stratégia az adott provokációra, a stresszválasz lecseng és a válasz olyan emléknyomok formájában rögzül, amely segíti a szervezet hozzászokását (habituáció) az adott kihíváshoz. Ha a megküzdés nem eredményes vagy nem lehetséges, az újabb stresszorok előhívják a stresszel kapcsolatos emlék-képeket, a stresszválasz és a félelem felerősödik Abban az esetben, amikor a megküzdés ismételten eredménytelen, vagy a szervezet védekező mechanizmusai kimerültek, kialakul a depresszió.

A WHO előrejelzése szerint 2030-ra a világ legnagyobb egészségügyi-gazdasági terhet jelentő betegsége a depresszió less. A kezelés szempontjából alapvető, hogy a megfelelően diagnosztizált embereket a lehető leghamarabb, a számukra leghatékonyabb terápiával kezeljük. Az ilyen terápiák kidolgozásához pedig elengedhetetlen az elváltozásokat okozó idegrendszeri mechanizmusok pontos ismerete.

Az intézetben folyó célzott, stratégiai kutatások hozzájárulnak hatékony terápiás eljárások fejlesztéséhez a transzlációs, preklinikai modelleken, legmodernebb neuroanatómiai, genetikai, idegélettani és magatartási vizsgáló módszerekkel, a stressz válasz és a kóros félelmi reakciók számos aspektusát célzó vizsgálataival.

Nincs megjeleníthető elem

A stressz neurobiológiája

A neuroendokrin stresszválaszt a hipotalamo-hipofizis-mellékvesekéreg rendszer szabályozza. A hipotalamusz paraventriculáris magjában találhatók azok a corticotropin-releasing hormont (CRH) szintetizáló neuronok, melyek integrálják a központi idegrendszer egyéb területeiről származó stresszel kapcsolatos információkat és képesek a megfelelő hormonális stresszválasz elindítására. Stressz alatt ugyanakkor megváltoznak a vegetativ működések, az anyagcsere, az immunfolyamatok és a magatartás is. Kutatásaink célja, hogy feltárjuk azokat a szabályozó mechanizmusokat és neuronális hálózatokat, amelyek koordinálják a stresszválasz egyes elemeit, valamint kimutassuk a hipotalamuszon kívüli, CRH-t expresszáló neuronok szerepét a stressz-integrációban.

Egy új, a középagyból kiinduló és a kiterjedt amygdalában végződő pálya szabályozza a védekező viselkedést

Csoportunk új kutatási iránya a védekező viselkedés hátterében álló hálózati mechanizmusok feltárása.

Talamusz és Stressz

Kutatócsoport: Thalamus Kutatócsoport

Ebben a projektben a talamusz szerepét vizsgáljuk a stressz által kiváltott viselkedésbeli változásokban.

Az amygdala kapcsolatrendszere

Bár központi szerepet játszik az agyi érzelemszabályozásban, az amygdalával kapcsolatos ismereteink még mindig hiányosak.

A középvonali talamusz és a mediális prefrontális kéreg kapcsolatainak vizsgálata

A mediális talamusz és a frontális agykéreg alkotta kapcsolatrendszer fontos szerepet játszik a munkamemória, különböző kognitív folyamatok, az alvás-ébrenlét szabályozásában, illetve az agykérgi oszcillációk kialakításában. 

A stresszel való megküzdés és maladaptív változásainak idegtudományi háttere: affektív zavarok neurális mechanizmusai

A különböző stresszorokkal való megküzdés elengedhetetlen feltétele a sikeres túléléshez és boldoguláshoz. Mindebben a kognitív és érzelmi folyamatok integrációja zajlik, amit összetett neurális hálózatok végeznek. Patológiás körülmények között a megküzdés túlzottan passzív-elkerülővé válik, mely meghatározója a szorongásos-depresszív zavaroknak. Állatmodellek segítségével a mögöttes agyi mechanizmusok jobban megérthetők, beleértve az egyéni sebezhetőség mechanizmusait is. Rágcsáló modelleket alkalmazva (transzgén egerek, korai életkori stresszorok, sejttípusok manipulációi) vizsgáljuk, hogy a szorongásos-depressziós jellemzők hátterében milyen molekuláris, sejtszintű, vagy neurális hálózatbeli változások azonosíthatók.

A trauma által kiváltott hosszú távú káros viselkedési változásokra való sérülékenység biomarkerei

A legtöbb ember élete során legalább egy alkalommal traumatikus eseményt él át. Míg a traumát átélők többsége hosszú távú következmények nélkül felépül, azok 10-30%-ánál egy összetett, súlyos és tartós mentális tünetegyüttes, a poszttraumás stressz zavar (PTSD) alakul ki, amely alapvetően csökkenti az életminőséget. A PTSD-ben szenvedő pácienseknél alkalmazott terápiás megközelítések a mai napig nem megoldottak megfelelően. A trauma által kiváltott PTSD kialakulására sérülékeny egyének azonosítása és az ezt a populációt szelektíven célzó kezelési stratégiák alkalmazása nagy klinikai kihívást jelent és komoly terápiás potenciált jelent. A trauma által kiváltott hosszú távú káros viselkedési változásokat csoportunk transzlációs laboratóriumi állatmodell alkalmazásával vizsgálja, mely során célunk a sérülékenység viselkedési markereinek és azok neurális korrelátumainak azonosítása.

Új megközelítés a vonás szorongás feltárására ismételt mintázás és összegző változók használatával

Egy széleskörű európai felmérés alapján az összes mentális betegség közül a szorongásos zavarok előfordulása magasan a leggyakoribb, mintegy 34%-ra tehető. Magas előfordulási gyakorisága, illetve súlyos egyéni és társadalmi hatásai ellenére a betegségcsoport hátterében álló neurobiológiai mechanizmusok máig nem teljesen ismertek. Ennek következtében a farmakoterápiás kezelés jelenleg nem kielégítő hatékonyságú, azonban az állatkísérletes kutatások során ígéretesnek bizonyuló új gyógyszercélpontok jelentős százaléka hatástalannak bizonyul a humán klinikai tesztelési fázisok során. Hipotézisünk szerint ennek egy lehetséges magyarázata, hogy a preklinikai szorongástesztek csak az időben fluktuáló és a környezeti hatások által erősen befolyásolt állapotszorongást képesek mérni, így nem alkalmasak a szorongásos betegségek magtünetét képező magas vonásszorongás modellezésére, így hatékonyabb farmakoterápiás célpontok felfedezésének elősegítésére.